• Építő: Fülöp Sándor
• Gyártó: PCM
• Méretarány: 1:32

Első ’32-es építésem – a két évtizeddel ezelőtti próbálkozások után – a Hasegawa FW 190 A-5-e volt. Nem tagadom, mire végeztem, a „rövidorrú Fóka” már jobban tetszett a nagyobb méretarányban, mint ’48-ban. Készítettem később egy A-8-at is, de szerettem volna egy igazán korai változatot. Erre két lehetőség kínálkozott: a Montex A-3 átalakítója (gyanta törzzsel, a szárnyakat, kabinbelsőt, stb. a Hasegawa kitből kell hozzárakni); vagy a PCM A-0/ -1/ -2/ -3 komplett „short run” modellje. Utóbbit választottam. 

Az első benyomások 

A minősíthetetlenül gyenge fedélgrafikájú dobozban a műanyag alkatrészek mellett gyanta kabin, motor, futóakna, kerekek, kipufogók, színes fotómaratás és Cartograf matricák lapultak. És itt álljunk meg egy szóra. A PCM elméletileg amerikai gyártó, de a fedélgrafikán (ami, mint említettem, pocsék), az összeállítási rajzon és a matricán kívül minden a bedolgozó cseh cégek munkája! A nagyobb darabok (törzsfelek, szárnyak) felülete tükörfényes (!), ám a panelvonalak itt-ott eltömődtek. Látszott a tervezők igyekezete, hogy a nyilvánvaló „Hasegawa-érzetet” más bontással – mely különösen az orrnál és szárnyál tér el – feledtessék. Short run makettre jellemzően a kisebb műanyag alkatrészek öntése pocsék volt: a futószáron lyukak, a csűrőkön mm-es beszívódások, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A gyanták felülete sem 100-as, de azért használhatónak tűntek. A színes maratásnál a szokásos probléma látszott: a Farbton 66 igazából egy raszteres, erősen kékes „valami” a lapon.

Építés 

Természetesen a kabinnal kezdtem, amin nem sokat változtattam, azaz eredetileg nem akartam sokat változtatni. Mindössze a hevedereket cseréltem le RB-gyártmányra. A maratott színes műszerfalat – egy kimaszkolt kicsi kapcsolótáblán kívül – átfújtam Mr Color 66-al. Erről a műszerfalról később kiderült, hogy nem fér be az árnyékoló-lemez alá, így a készre festett, kapcsolókkal kiegészített darabot kellett tűreszelővel zanzásítani. Mindenki szereti az ilyen munkát, ugye? De ez csak a kezdet volt…

Összeragasztottam a törzset, az orr elemeit belülről erősítettem. A futóakna gyanta-darabját kifestettem, de a külső – műanyag-elemekből felépülő – résszel nagyon megkínlódtam. A gyártó ezt – szerintem – csak ráérzésre készítette: nálam legalábbis semmi semmivel nem passzolt: hol sztirolbetoldással kellett élnem, hol mm-eket kellett lefaragnom. Végül csak összeállt valahogy, de nem szívesen fotóznám le mikro-üzemmódban. 

A szárny-törzs illesztésnél jöttek az igazi viccek szintkülönbségek és hatalmas rések formájában. Sztirol és csiszolás… Ennél rosszabb csak az orr alsó része volt. Tűreszelőt ritkán szoktam alkalmazni majdnem kész sárkányon, de itt aztán be kellett vetni! A vízszintes vezérsíkot csapolva ragasztottam be a szilárdság miatt. 

Egy gyenge pillanatomban úgy gondoltam jobban járok, ha a festés előtt beragasztom az injekciós tűből készített hosszú pitotcsövet. Természetesen az első adandó alkalommal beakadt, és ettől szétrepedt a szárnybelépő. De ez legalább a festés megkezdése előtt történt. Mert festett állapotban még háromszor volt szerencsém átélni ugyanezt, noha ragasztottam javítás közben Tamiya híg ragasztóval és Zap pillanatragaccsal egyaránt…Valami nem működött ezzel a műanyaggal. Polírozás közben szétrepedt a kezemben a kabintető (Egy Hasegawa Dorából nyúltam le pótalkatrészt). Aztán festett állapotban a futóakna mögött is 2 cm hosszú rés keletkezett a szárnyon pusztán attól, hogy kézbevettem a makettet!

A festés és a matricázás 

A tragikus sorsú Schneider hadnagy „barna 1”-ét szerettem volna elkészíteni. A Fóka színeivel kapcsolatban két fő elmélet létezik: a 74/75/76-os és a 02/71/65-ös. A gépről több fotó létezik, de ezek vagy távoliak, vagy életlenek. Amelyik pedig éles, az szerintem eső után, csillogós-sötéten ábrázolja. A kamuflázst nem sikerült 100 %-ig rekonstruálnom, végül a Jagdwaffeban publikált, a testvérgépekről készült fotókat nézegetve döntöttem egy valószínű változat mellet. Meggyőződésem, hogy a gépet a csapatnál átfestették, így én a 71/02/76 színeket választottam. 

Ezen a gépen kipróbáltam az 1500-as Surfacer-t (a szürkét). Túl nagy különbséget nem találtam az 1200-hoz képest. Előárnyékolás, majd jött a 04 (a szokásos Gunze-Xtracrylix felállásban). Maszkolás, aztán a kamuflázs főbb színei 76-02-71 sorrendben. A fölsőbb árnyalatoknak egy fakóbb változatával rádolgoztam még a felületre. Fényes lakkozás (a mumusom!) Gunzeval, majd polírozás 6- és 8000 finomságú vászonnal. 

Irány matricázni! Előre kell bocsátanom: ezen a gépen nem akartam megfújni a felségjeleket, hogy haladni tudjak, és gyorsan befejezzem. Nem jött össze… Lehet, hogy túlpolíroztam a makettet, lehet, hogy csak bénáztam egy nagyot, de a máskor kellemes munkafázis rémálommal ért fel. Először is a légigyőzelmi jelzéseket szétvágtam soronként, és egy rovátkát eltávolítottam (elszámolták…). Felraktam a Micro Set-Sol duóval, és többször ellenőriztem. Az utolsó darabokat éjfél felé. Megvizsgáltam, és minden jónak tűnt. Egészen másnapig, amikor kiderül, hogy a jobb oldalon a sorok ugyan párhuzamosak, ám kissé ferdék. 

Javíthatatlan hiba… És ez még csak a kezdet volt. A bal oldalkereszt helye részben a rádiótéren és annak zsanérján van. A zsanér a maketten eredetileg rendkívül vastag volt, így az építés során levágtam és egy vékony húzott szállal pótoltam. A matricát felhelyezés után lágyítóval kezeltem – semmi. Nem hajlandó a zsanérra „ráolvadni”. Jöjjön a Gunze erősebb vegyszere. A matricát megmarta, de a zsanér változatlan. Elő a szikét! Megvágtam, Sol-os ecsettel tunkoltam – és szép lassan levált a matrica… A következő 3 darab – ami Eagle ívekről származott – szintén így járt. Most a maketten az 5.(!) matrica van. A zsanér-probléma jelentkezett a bal horogkeresztnél is. A jobb szárny felségjelét megmarta a lágyító, a szárnyon alul mindkét matricát kihegyezett fogpiszkával kényszerítettem a panelekbe. Az oldalszámokat szintén. Ekkor már nagyon utáltam matricázni: még szerencse, hogy a stencilek nagy része az átfestés miatt hiányzik. Később matt lakkal alig tudtam eltüntetni a gyári szám és a légigyőzelmi jelzések vastag hordozófilmjét. (A többi jelzést trimmeltem). 

Egy biztos: a Cartograf és én messze állunk a barátságtól. „Rendkívül örülök”, hogy az EagleCal is náluk gyártat már. A megmart, sérült jelzéseket maszkoltam és fújtam. A gyors befejezés igénye tehát kb. háromszor annyi időbe-, újabb homlokráncokba került, és a teljesen fújtnál lényegesen gyengébb eredményt hozott.

Végszerelés 

A futóművet elemenként festettem, antikoltam. A szárra felragasztottam a burkolatot. A makett fura kialakítású futó-bekötési pontja miatt kicsit tartottam a rögzítéstől. Még az építés során a szárazpróbáknál sztirol-toldások egész sorát kellett alkalmaznom, hogy egyáltalán beragasztható legyen a futómű. Egyetlen dologra viszont nem számítottam: ha felragasztom a burkolatot, nem tudom beilleszteni a futóművet! Így a kész – festett, antikolt – lemez tetejéről kellett vagy 2 mm-t lefaragni. Nagy élmény! A beragasztásnál „természetesen” pillanatragasztóval összekentem a jobb szárnybelépőt. Csiszolás, újrafestés. A végén még sikerült elszakítanom az antennát, beejteni a makettbe az egyik törzsgéppuskát, és – ismételt baleset után – újra ragasztani az egyik futót. 

Elkészült! 

Összegzésként a következőket szeretném elmondani. Számtalan problémába futottam e gép készítése során, és még több saját – néha egészen amatőr – hibát követtem el. A magyar nyelv széles repertoárját mutattam be néha, de a végén nagyon örültem, hogy egy korai Fókával bővült a Luftwaffe-állományom. 

S, ha most a gépre nézek, csak a jó érzés maradt. Nem érdekel, hogy nem tökéletes, nem érdekel, hogy nem „versenymunka” – én szeretem. 

Fülöp Sándor